Șugău – Agriș – Iapa

De sute de ori am trecut pe acest traseu, plecând din Sighet, urcând pe valea Șugău, trecând pe la Agriș, coborând prin zona Iapa… înapoi la Sighet. O parte din imaginile terestre au fost incluse în postarea despre Munții Igniș, imagini aeriene au ajuns în prezentări ale zborurilor peste Maramureș. Dar acestea sunt deja trecutul… imaginile viitorului le voi include în această prezentare.

Când faci fotografiere peisagistică… te plimbi pe gheață subțire. Ești extrem de dependent de peisaj și de lumină, de fiecare fracțiune de secundă. O singură rază de lumină în plus sau în minus poate să facă diferența. O altă problemă este că ochiul nostru percepe situația la un mod foarte diferit de aparatura foto; există destule aspecte la care ochiul uman este mult mai performant decât orice aparatură, spre exemplu în balansarea/ echilibrarea zonelor supra-luminate cu cele aflate în umbră/ penumbră. Pentru a reda impresia pe care o ai la momentul fotografierii, este deci nevoie de un fel de ajustare a contrastului, luminozității, reducerea intensității unora dintre culori (spre exemplu, cerul apare în imagine de multe ori mult prea albastru față de ce vede ochiul uman în natură). Aceste intervenții au menirea de a remodela imaginea – pentru a reda cât mai bine impresia din momentul fotografierii; având capacități tehnice de a plusa… există tentația umană de exagerare când se face această recalibrare; arta este să simți până unde se poate merge, cum te păstrezi în domeniul rezonabilului & naturalului splendid, și nu treci în domeniul kitschului ultra-colorat, bombastic, impresionant pentru marile mase de fraieri… producând imagini care nu mai au aproape nici un fel de contact spre exemplu cu realitatea maramureșeană. Dacă ai trecut puțin dincolo, de la o splendoare ai reușit să violezi toată frumusețea și să o transformi în ceva mizerie. Desigur, și aici este foarte greu de trasat limita.

dsc_2926dsc_2935

dsc_2938

Era spre sfârșitul verii, o după-masă frumoasă, cu soare și nori; nu mai era canicula care să te țină în zone cu aer condiționat. Puteai spera ca odată ce vei ajunge prin păduri și fânațe, prin pășuni montane, să ai ocazia de a face câteva cadre destul de bune. Ierburile verzui cu tentă galben-portocalie, norii albi pufoși pe cerul albastru, ceva banal… dar frumos totuși. Traseul care trece prin Agriș nu este bombastic de spectaculos, dar poți să simți stilul zonei prin jocul luminilor și umbrelor, prin pete de culoare, texturi, patternuri naturale de diferite feluri. Am avut discuții plăcute cu un prieten foarte apropiat din copilărie, cu Csabi, care a venit pentru câteva zile în locurile noastre natale. Se ajunge la constatarea că locurile acestea sunt aproximativ identice prin aspect cu ceea ce erau în urmă cu 3 decenii; doar că unele păduri bătrâne au fost tăiate și în locul lor sunt desișuri de nepătruns, iar pădurile tinere de atunci au devenit pline de arbori mari și puternici. Și poze cam la fel poți să faci cu Soarele în față, doar că nu mai e un Zenith cu film dia ci este ceva Nikon digital, ultimul răcnet. Și, nu mai suntem atât de entuziasmați de orice bufniță, de orice șopârlă, de orice uliu care trece. Nici de altfel, nu mai suntem prea entuziasmați… decât rar de tot.

 

dsc_2881dsc_2890dsc_2902dsc_2905dsc_2908dsc_2917dsc_2923

dsc_2959dsc_2962dsc_2968

dsc_2977

dsc_2980dsc_2980x

dsc_2989

dsc_2992

dsc_3004

dsc_3013

dsc_3025

dsc_3031

dsc_3040

20 octombrie 2016. Poate că de o lună nu am mai trecut pe acest traseu… dar el arată din ce în ce mai groaznic. Zonele unde intră drumuri forestiere ajung niște mări de noroaie, pe unde faci derapaje necontrolate să poți urca sau coborî pe versant. Dacă e să cobori dinspre Agriș către „cartierul Iapa”… o altă catastrofă totală, prin pădure băltiri de ape și găuri printre pietre, parcă tot drumul era bombardat; nici nu vezi adâncimea gropii, nici forma ei, doar te lași lent în apă și speri să nu rămâi pe undeva la mama naibii. TAF-urile care trag trunchiuri și tractoarele care cară lemn zi și noapte au făcut din căile de acces un fel de dezastru total. Deși există peisaje minunate, locuri foarte frumoase, până și cu Land Rover Defender te întrebi dacă merită să treci… că pierzi prea multă vreme cu zbaterea prin gloduri și îți pui întrebarea cam la ce nivel de uzură expui mașina… și cât o să coste reparațiile.

dsc_5097dsc_5103

dsc_5159dsc_5172

dsc_5175dsc_5187

dsc_5193

dsc_5195dsc_5214

dsc_5226

dsc_5211

dsc_5237

dsc_5274dsc_5262dsc_5271

dsc_5106

dsc_5121dsc_5124

dsc_5142dsc_5154

dsc_5250

Deja a devenit obișnuit să nu vezi nici un turist prin zonele astea, nici în cele mai frumoase zile. Nici vara, nici iarna, nici toamna, nici primăvara. Niciodată. Oricât de splendid este afară, nu vezi decât păstori, tăietori de lemne, braconieri/ vânători. Când noi eram copii, Agriș era o zonă turistică în care pe la cabană era viață… mai ales grupuri de tineri cu chefuri de la care nu rămâneai cu multe amintiri; dar erau și turiști mai în vârstă, de fapt tot felul de oameni. Acum nici nu îți poți imagina ca în timpurile actuale cineva să parcurgă cu rucsac potecile peste Solovan, sau să urce ca facocerul prin noroaiele dinspre Iapa… sau să străbată acei kilometri care sunt de parcurs dacă urci dinspre Șugău. De facto, din punct de vedere turistic Agrișul este mort… și cam greu îți poți imagina o șansă de revigorare. Foarte… foarte rar mai vezi niște oameni care au venit să vadă natura, cum urcă cu mașina de teren și fac poze cu telefonul mobil… o poză cu cabana și una cu o ciupercă roșie cu pete albe.

© dr. Peter Lengyel

Acest articol a fost publicat în Maramures. Pune un semn de carte cu legătura permanentă.

3 răspunsuri la Șugău – Agriș – Iapa

  1. Lili Atschreiter via FB spune:

    …pentru ca educatia, mediile, noi, de fapt, toti, am uitat sa ne prezentam frumusetile naturii din Romania. Credem ca oriunde altundeva e mult mai interesant decat la noi in tara. Ne inselam si sper sa nu ne dam seama atunci cand este deja prea tarziu.

  2. Sorin Hotea via FB spune:

    Pai ai surprins bine situatia actuala: daca sunt pastori sunt caini, daca sunt taietori (hoti) de lemne si vanatori sunt oameni care nu vor sa fie vazuti. Deci zona este una nu foarte primitoare pentru iubitorii de natura care prefera sa se plimbe pe jos. Ia tu treci frecvent cu pe acolo, dar cu masina…

  3. peterlengyel spune:

    Kosztolányi Dezső: BOLDOGSÁG

    – Nézd – figyelmeztetett Esti Kornél –, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.

    Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.

    Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.

    Egy-két évvel ezelőtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este csomagoltam, és lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni, noha már több álmatlan éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon. Egyszerre a hátam közepén nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hőmérő lázat mutatott. Sok mindent adtam volna, ha ezt az utazást elhalaszthatom. De nem lehetett. Amikor megvirradt, balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám. Kongó folyosóin senki se járt, fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgő mezőket. A levegő fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy mezítlábas parasztfiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg a poharával, s a szakadó esőben ezt kiáltotta: „Friss vizet tessék.” Életunt kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet. Köszönés helyett sóhajtott. A lidércnyomás a határon túl is folytatódott. Elhagyott pályaudvarok gurultak elém. Malaclopó köpenyben valami vörös orrú, szemüveges osztrák ifjonc meredt rám hosszan, s én is őrá. Egy macska surrant be az állomásfőnök szobájába, mintha látni se akarna. Sovány asszony állt egy ecetfa mellett, s szoknyáit fújta a szél. Németországban kisdiákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan, könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem, időérzékem elveszett. Nem tudtam, reggel van-e vagy délután. Egyébként az utazás szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve. Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres kereteivel. Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk is, elsősorban pedig én magam. Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.

    Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.

    Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

    1932

    Esti Kornél kalandjai, részlet – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981

Lasă un răspuns

Completează mai jos detaliile despre tine sau dă clic pe un icon pentru autentificare:

Logo WordPress.com

Comentezi folosind contul tău WordPress.com. Dezautentificare / Schimbă )

Poză Twitter

Comentezi folosind contul tău Twitter. Dezautentificare / Schimbă )

Fotografie Facebook

Comentezi folosind contul tău Facebook. Dezautentificare / Schimbă )

Fotografie Google+

Comentezi folosind contul tău Google+. Dezautentificare / Schimbă )

Conectare la %s